Hatalmas lelkesedéssel és csupa nagyszerű érzéssel, elégedetten tértünk haza a WAMP-ról tegnap.
Rengeteg ember, szívemnek kedves ismerősök, vidámság, móka, kacagás... Mi kell még?
Remekül éreztük magunkat, remélem mindenki így van ezzel, aki tegnap kilátogatott.
Mindenkinek köszönöm az elismerő szavakat és pillantásokat!
Íme egy kép a standról. Még nyitás előtt készült, később nem is volt időm fényképezni. (Ami nagyon jó!)
Aki alaposan megnézte a fotót, láthatta, hogy csellel csalogattam a vásárlókat, nevezetesen "gumicukor csalit" raktam ki az asztalra. Ami minden szempontból jó ötletnek bizonyult, mert számtalan kedves pillanat okozója volt.
Kezdhetem rögtön a legkisebbekkel, akik még bátran, gátlások nélkül bele markoltak a tálba és nagy boldogan rágicsálták - elsősorban a piros - mackókat. A nagyobbacskák már óvatosabban, csak egy pillantással rám nézve, gyors mozdulattal választottak egyet és szemlesütve eloldalogtak. Tíztől nagyjából tizennyolc éves korig, csak a sóvárgó tekintet maradt, mivel ők már mind nagyok az ilyesfajta élvezetekhez, sürgősen el is fordultak (és ez vonatkozik a kiállított játékokra is). Aztán jöttek a húsz év körüli fiúk, akik többnyire csapatostul és szellemes megjegyzések kíséretében, de egyértelműen nem a portéka miatt közelítettek az asztalhoz. (Ebbe a kategóriába néhány apuka is beleférne - nem a korát tekintve.)Végül a gumicukrozó anyukák, akik pedig leginkább a nagyobb gyerekekhez hasonlatosan, kis lelkiismeret furdalást tükröző arccal csócsálgattak. Sajnos nem találkoztam egy bátor nagypapával sem, pedig tudom, hogy ők is szeretik, szerették volna. Lehet, hogy a nagymamák jelenléte szabott gátat vágyaiknak? Nem derült ki.
S hogy végül mindezekből mi a tanulság? Mivel nem modhatom, hogy reprezentatív a felmérés, és szociológus sem vagyok, így az egyetlen biztos következtetés: máskor is lesz valamilyen édes finomság az asztalon.
(Amennyiben a vásározás ilyen oldala is érdekel titeket, a huszonéves fiatal párok esetéről a későbbiekben értekezem.)
