A szivárványos ház

- Szia! - lépett oda az egyedül üldögélő alakhoz.
- Szevasz! - felelt egykedvűen az idegen és tovább rugdosta maga alól a kavicsokat.
- Van kedved dobálni? - mutatta fel a kezében szorongatott kicsi labdát.
- Tőlem...
Kezdetnek ennyi elég is, gondolta bizakodva, mialatt a másik felkászálódott a padról.
- Még nem láttalak a környéken - dobta oda neki a labdát.
- Nemrég költöztünk ide.
- Emiatt vagy ilyen rossz kedvű? - mosolygott rá biztatóan.
- Minden barátomat ott kellett hagynom... - mormogta alig hallhatóan, közben a tér másik vége felé sandított, ahol pár gyerek láthatóan remekül szórakozott.
- Nehéz lehet! - felelte, miközben azon járt az esze, hogy vajon ő mit kezdene, hogy érezné magát hasonló helyzetben.
- És hol laktok? - próbálkozott kis idő múlva újra.
- Arrafelé - intett a háta mögé amaz.
- Tényleg? - kapta fel a fejét - Van abban az utcában egy különös szivárványos ház.  Ha rossz a kedvem, csak elmegyek előtte és rögtön csupa vidámság jut eszembe. Olyan, mintha öröm-varázs lenne rajta. Mások arcán is láttam már ezt a változást. Milyen jó lehet ott lakni!



- Gondolod? Azt hittem kinevetik azokat az embereket, akik ott élnek.
- Én biztos nem! Ilyen háznak csakis érdekes, derűs, boldog lakói lehetnek. Biztos vagyok benne, hogy kedvelném, ha ismerném az illetőt.
- Hát... Ami azt illeti - derült fel végre az idegen -, pont mi lakunk ott...
- Tényleg? Akkor gyere, megmutatom a mi sárga tetős házunkat! - vigyorodott el most már ő is megkönnyebbülten - Különben észrevetted, hogy egyszer sem ejtettük el?


Nincsenek megjegyzések: